VAN, HOGY NEM MINDIG SIKERÜL AZ, AMIT SZERETNÉNK. Az amiért képesek vagyunk a csillagokat is lehozni az égboltról. Bár mindig tudjuk, hogy kudarcba fulladhat a tett. Csupán kis apróságok, de valakinek az életét is jelenthetik... Másnak csak egy lenézést. Rettegni, félni attól, hogy nem fogadnak el olyannak, amilyennek megszülettél. És amilyennek magadat megformáltad. Sokszor olyanoktól érkezik a megszólás, akiktől az életben nem vártad volna. Akik nagyon közel állnak hozzád. Fáj beismerni, hogy ők tényleg ilyenek.
Befogadás. Egy roppant egyszerű gesztus, ami sokaknak mégis igazán bonyolultnak tűnik. Ez nem bonyolult.
Elismerés. Rettentő nehéz szeretni azt, amit a társunk kedvel. Nem feltétlen muszáj ezt tennünk, csak el kell ismerni, hogy ilyen, ilyen csodálatos teremtmény. Szeresd! Ez nem bonyolult.
Tinédzseresen rendetlen szobámban pakolgattam a dobozokat az egyik sarokból a másikba. Nem tetszett a helye, ezért ismét felöleltem, és azon törtem a fejem, hogy hova rakhatnám le. Mikor meguntam a tartását, nagy bátorsággal kiszórtam a tartalmát a szőnyegre, majd lehajoltam a kacatok mellé.
Már vagy fél éve költöztünk át egy új házba, Weymouth-ban, de valahogy sosem gondoltam arra, hogy akárhogy érintkezzem ezekkel a dobozokkal. Nem is igazán feszítette az érdeklődésemet, hogy mi van benne.
Kotorászni kezdtem a nagy kupacban. Apróbb tárgyak - némely törékeny, pár ékszer, és anya által keresett fotóalbumok. Hármat kiszedtem a kacatok közül, és törökülésben felültem az ágyra, nem törődve azzal, hogy otthagytam az úttorlaszt a szőnyegen. Az egyiket véletlenszerűen kinyitottam. Kissé meglepődtem, de elmosolyodtam a képen. A régi családom vigyorgott vissza rám. Amikor még a szüleim együtt voltak, akkor készült ez a kép. Én a testvéreimmel elöl álltunk, míg anya és apa mögöttünk. Középen George, a jobb oldalán én, a bal oldalán Zeke. Talán egy, vagy két éves lehet a fotó, mert itt még egészen tüsis haja volt az öcsémnek. Mit öcsém?! Hisz ikertestvérek vagyunk, csak mindig felhasználom azt a kis -ötpercnyi - késését. Azon viszont nyomatékosan ott van a hangsúly, hogy kétpetéjű ikrek vagyunk.
Megmosolyogtatott, hogy mennyi mindent változott. Egészen ,,férfias" lett ez alatt a pár év alatt. De a tiszteletét elveszítette...
Egyedül apa hiányzott az összképből, hogy teljes legyen a család.
Amikor még a szüleim együtt voltak. Minden olyan egyszerűnek tűnt. Boldogok voltunk. Bármit megtehettünk, mert nem kellett aggódni miattunk. Most már hajlamosak vagyunk inkább távol tölteni a szabadidőnket, mintsem otthon tölteni azt. Teljesen megváltozott minden. Apa az előző házunkban maradt, míg mi házszámot váltottunk Weymouh más utcájában.
Nem vagyunk már olyan boldogok, mint régen. Nem rendezünk már olyan családi programokat, mint annak idején. Ez már nem az a család, ami volt. Most, hogy belépett egy új személy az életünkbe - név szerint Robert, anya élettársa -, már semmi sem a régi.
Erősen koncentrálva az eseményekre - amiket a képek idéztek -, lapozgattam az albumot.
Összerezzentem, nyakamat behúztam, mikor két ajtócsapásra lettem figyelmes, amelyek a földszintről szűrődtek fel. ,,Bonyolult" következtetéssel meghatároztam, hogy csakis anya lehet, nyomában Robbal. Mivel George a szobájában tanul (tudtommal azt csinálja), Zeke meg még nem ért haza, csakis ők lehetnek. Meghallottam anyát, miként a nevemet kiálltja (ordítja).
Blokkoltam. Ilyenkor mindig ezt teszem, mert azon kezdem törni a fejem, hogy vajon mi okból dühös rám. Vagy csak rossz napja volt - hozzáteszem, mindig rossz napja van.
Még vagy két percig ültem mozdulatlanul. A következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy valaki betépi a szobám ajtaját. Két okból ijedtem meg: az egyik természetes, hisz a hirtelen tett bárkit képes megfélemlíteni. A második pedig: konkrétan anyára számítottam, vagy idióta testvéreim egyikére. Nem. Túl irgalmas lenne az élet hozzám, ha ők jöttek volna be. A negyedik lehetőség a pizza futár volt, de ez is ellehetetlenült számomra. Robert volt az. Dühös tekintetét rám szegezte, majd szólásra nyitotta a száját. Kész voltam arra, hogy közbevágjak.
- Hagyd! Nincs szükségem a segítségedre - böktem gúnyosan neki. Már indultam volna ki a szobámból, de mikor elhaladtam mellette, visszarántott a felkaromnál fogva. Kénytelen voltam felnézni rá.
- Mi ez a hangnem, kisasszony? Nem csodálom, hogy anyád így kikészült miattad - mondta. Hogy miattam?! Na, álljon meg a nászmenet! Már nyitottam a számat, hogy valami odavágót mondjak neki, de inkább hagytam a francba.
Megráztam a fejemet, majd összeszorított állkapoccsal kirántottam a karomat.
Leindultam a földszintre. Próbáltam kiverni a fejemből Robert újabb erőszakos tettét. Kitaszítani abba a fejemben lévő mappába, ahova az ilyen cselekedeteit hajítom ki.
Anyára a konyhában találtam rá. Éppen a bevásárlószatyorból pakolt ki, egyenesen a hűtőbe, vagy a szekrénybe, vagy még milyen tárolási helyek vannak még a konyhában? Mikor meglátta, hogy lejöttem, felnézett rám.
- Julia. Ha tízezerszer is szólok neked, akkor sem vagy hajlandó jönni - inkább kérdezte, mintsem mondta volna. - Mit tegyek ellene? - nézett rám.
Bármit, csak Robertet ne! - könyörögtem magamban.
- Miért hívtál? - tettem fel az én kérdésemet.
- Ez a másik. Hogy vagy képes itt hagyni a szennyes tányérokat az étkezőasztalon? - mutatott az asztalra. - Mondtam, ha eszel, akkor mosogass is el magad után - kezdte emelni a hangszintjét.
Hallottam, hogy valaki lerobog a lépcsőn.
- Anya. Tudom, hogy elme rokkantnak állítotok, de azt csak tudom, hogy az az én tányérom e vagy sem - magyaráztam hevesen. - És az nem az enyém - mutogattam. George volt az. Ő volt az, aki lejött az emeletről. Gyorsan elsuhant mellettem, majd anya arcára nyomott egy puszit.
- Szia kicsim, milyen volt a suli? - kérdezte anya George-tól kedvesen. Megforgattam a szememet. Mióta az eszemet tudom, mindig ő volt a középpontban anya szemében. Roppantul rühelltem, hogy míg velem így viselkedik, addig a testvéremet vajban fürösztik. Nem szeretem az igazságtalanságot.
- Szia! Minden a legnagyobb rendben ment - kacsintott. Gyorsan fintorogtam egyet, mielőtt rám nézett. - Mi volt a probléma, amiért kiabáltál az előbb? - kérdezte hol engem, hol anyát nézve.
- Az, hogy a drágalátos testvéred rendetlenséget hagyott maga után - mutogatott az asztalra. Halkan felnyögtem azon, hogy még mindig itt tartunk.
George rám nézett.
- Lia, miért nem hallgatsz anyára? - vigyorgott a képembe. Kitátottam a számat. A kis köcsög! Rámkeni az egész hülyeségét. Kezemet ökölbe rántottam, szememet összeszorítottam és mélyeket lélegeztem. Muszáj lesz lassan eljárnom terápiára...
- Már megint nem figyel... - érzem, hogy erős karok ragadják meg a vállam, majd megráznak. Minden omladozik körülöttem. Robert erőszakos viselkedése, anya karba font kezekkel és csalódott ábrázattal figyel engem, George-nak pedig még arcizma sem rándult. Habár láttam a szemében egyfajta ijedtséget. Ami csak még jobban feldühített.
Olyan erővel rántottam ki magam Robert szorítása alól, hogy megtántorodott, anya pedig ordítani kezdett velem. De már nem nagyon tudott érdekelni. A lépcső felé vettem az irányt, amikor is majdnem fellöktem a bátyám, aki éppen akkor próbált belépni a konyhába vezető folyosóra.
- Lia... - szólt utánam, de meg sem álltam. Felrobogtam a szobámba, majd bezártam az ajtót, mert nem akartam, hogy bárki is be tudjon jönni.
Levágtam magam az ágyra, és a párnámat kezdtem püfölni, amin elgondolkoztam. Talán be kéne iratkoznom bokszolni. Zeke biztosan segítene.
Kikaptam a párnám alól a telóm, és benyomtam a gyorshívót.
- Lux - szóltam bele. Nem tudom, értette-e, mert fejemet még mindig a párnába nyomtam.
- Lia, mi történt? - hallottam aggódó hangját. Szeretem, hogy egyből tudja, ha baj van.
- Mennyi az esély annak, hogy nem veszik észre, ha leléptem? - emeltem fel a fejem elgondolkodva.
- Lia - sóhajtott fel.
- Megveszem a buszjegyet Shouthampton-ig, onnan pedig vonattal mennék.
- Lia... - próbált szóhoz jutni, de nem hagytam, hogy eltántorítson zseniális tervemtől.
- Csak 3 óra az út! Végre találkozhatnánk! És annyi Ed Sheeran koncertre tudnánk elmenni, amennyire csak bírnánk!
Vártam, hogy megszólaljon, de semmi. Süket vonal. Mintha már ott sem lenne. - Lux?
Halk köhécselést hallottam a távolból, majd ismét beleszólt, kissé rekedtes hangon.
- Nem jöhetsz ide csak így. Mi lesz a családoddal? - kérdezte, de ismertem már ahhoz annyira, hogy tudjam, csak el akart kerülni valamit, de nem tudom mit.
- Ugye nem gondoltad komolyan? -horkantam fel. - Majd pont miattuk maradok itt. Bár mondjuk Zeke-et szívesen elrángatnám magammal. Biztos tetszene neked - mosolyodtam el.
- Ne játszd nekem a kerítőnőt - nevetett ki. Susogást hallottam a háttérből, amire idegesen válaszolt. Felkaptam a fejem, amikor az én ajtóm is lassan kitárult. Összeráncolt szemöldökkel néztem. De hiszen én bezártam...
- Na, az emlegetett szamár - húztam fel a szemöldökömet játékosan. Zeke becsukta maga mögött az ajtót, felvette a gitárom a sarokból, majd halkan játszadozni kezdett a szakadás határán lévő húrokkal.
- Szia, Lux! - kiabál bele a készülékbe, de hallom, hogy a túloldalon egyre felerősödik a zaj és mozgás. A lány csak elhadart egy gyors köszönést a bátyám felé, majd ismét hozzám beszélt.
- Lia, most muszáj letennem. El kell valamit intéznem - magyarázta. Sosem mondott többet. Alig tudtam róla valamit, azon kívül, hogy egyfolytában elfoglalt. - Majd hívlak. Kitartás! - köszönt el, majd kinyomta.
- A barátnőd... - kezdte volna, de hozzávágtam az egyik pulcsim, ami éppen előttem hevert a padlón.
- Ne szólj semmit! - figyelmeztettem.
Megszeppenve nézett fel rám, majd megint a gitárra meredt. Mereven játszani kezdett, egyre erőteljesebben tépte a húrokat. Tudtam, hogy most valami rosszul esett neki. Odamásztam a háta mögé, és szorosan megöleltem. Persze sikerült pont úgy a nyakát átfognom, hogy ő fulladozni kezdett. Eldőltünk a szőnyegen. Próbált kiszabadulni a szorításomból, de én voltam előnyben.
- Nem... kapok... levegőt - nyöszörgött.
- Ne haragudj! - engedtem ki a szorításomból. Lefektette a gitárt maga mellé, majd felém fordult.
- Ki akarsz nyírni?
- Talán - húztam fel egyik szemöldököm.
- De akkor ki fog innen kimenekíteni?
- Senki - sóhajtottam. Magához húzott, és szorosan megölelt. A meghitt pillanat csak addig tartott, amíg a földszintről felszűrődő csörömpölés után George a nevemet ordítja, mire felröhögtünk.
- Te vagy a kedvenc húgom - szorított magához, és a hajamba szuszogott.
- Én vagyok az egyetlen húgod - nevettem fel.
