- Hogy aludtál? - nézett le rám. Smaragdzöld szemei csillogtak. Ő is aludhatott.
- Azt leszámítva, hogy germán, polkát járó sajtizékkel álmodtam? Köszönöm, jól - hunytam le a szemem, hogy tovább pihenjek. Felkuncogott.
- Ezek szerint most is bevált a módszerem... - jegyezte meg. Nehezen, de újra kinyitottam a szemem, és ismét felnéztem rá.
- Milyen módszered? - ráncoltam a homlokom. megrázta a fejét.
- Az titok - vigyorgott. - Ha elmondanám, többé nem sikerülne - magyarázta. Bólintottam, ezzel lezárva a témát.
Fejemet visszaejtettem Zeke válla mellé.
A fájdalom apróbb fajtáját véltem felfedezni homlokom táján. Ezt egy éles, szúrós érzés követte. Kezemet a fájó ponthoz kaptam, majd erősen odaszorítottam. Úgy éreztem, hamarosan kettéhasad a fejem.
Törökülésbe, majd álló helyzetbe tornásztam magam. Kissé megszédültem, de visszanyertem egyensúlyomat.
- Azt hiszem... - kezdtem. - ...lemegyek egy pohár vízért. - nyögtem bátyámnak. Látta szenvedésemet az imént. Tudomásul vette, hogy fáj a fejem.
Felkelt, majd kiindult a szobámból.
- Ne árts magadnak! Feküdj le, ha nem akarod, hogy rosszabb legyen - mosolygott.
- De még tanulnom kell... - sóhajtottam fel.
- Idióta vagy! - rázta meg hitetlenül a fejét. - Jó éjt, húgi! - intett, majd eltűnt a folyosón. Még hallottam, hogy becsukja a szobája ajtaját.
- Idióta vagy! - grimaszolva próbáltam utánozni a hangját. Elismerem, tényleg az vagyok... Ha még kéne is tanulni holnapra. Egyébként se lesz megtartva az első óra. Akkor nem is kell korán kelnem...
Mikor elvégeztem a magammal való társalgást, - amit hol álldörzsöléssel, hol homlokvakarással tettem - határozatlan lépésekkel indultam le a földszintre, néha-néha megimbolyogva.
MÁSNAP REGGEL, mint egy kialvatlan zombi, kúsztam ki az ágyamból. Méla léptekkel odacsoszogtam a tükörhöz, majd leakasztottam a szekrény ajtajáról a köntösömet. Belebújtam a szatén anyagba, megkerestem a papucsomat, és leindultam a földszintre az élénkítő társasághoz.
- Jó reggelt! - nézett rám Robert, miközben kávét töltött a termoszába.
Csipásan pislogtam. Az egész testemet ragacsosnak és lassúnak éreztem az álmosságtól. Irigyeltem őket anyával, amiért nekik nem olyan kegyetlen korán kell kelniük, hogy beérjenek a munkahelyre. Habár ma én is megmenekültem a korán keléstől, valamilyen szinten...
- Még ne szólj hozzám! Még alszom! - nyögtem, félig behunyt szemekkel.
Fordultam egyet a tengelyem körül, hogy szembekerülhessek az étkezőasztallal, ahol George majszolta a reggeliét. Már létem volna az irányába, mikor Robert felém emelte a gőzölgő kávéskannát. Ijedtemben kissé hátrahőköltem, mire elmosolyodott.
- Kérsz egy kicsit? - lengette meg előttem.
Mutatóujjamat a fejem tetejére irányítottam.
- Nyugodtan öntsd ide. Megmosakszom benne. - Rob a fejét rázva mosolygott. Gőzöm sincs, hogy ilyenkor mi van velünk. Hol haragban vagyunk egymással, hol ,,nem szólunk egymáshoz" viszonyban, most pedig, mint a normálisak, úgy viselkedünk. Arra gyanakszom, hogy ma különlegesen jó napom lesz. Végre!
- Anya? - kérdeztem kíváncsian Robet-től. Általában ilyenkor már rég fent van, és buzgón tevékenykedik a konyhában.
- Ma előbb hívták be - jelentette ki. Ajkam egy halk ,,ó"-t hallatott, majd visszafordultam a pulthoz, ahol a reggeli szendvicsemet készítettem.
- Akkor siess George! Gyalog megyünk be a suliba - intettem az asztalnál étkező fiúnak. Bár élt még a lehetőség, hogy Robert bevisz minket, de inkább hanyagoltam. Amúgy sem hiányzik az, hogy még a nevelőapámmal is cikizzenek. Jó így nekem. jó így, hogy csak pár barátom tud róla.
- Nem fogok a kedvedért megfulladni! - felelt kissé ingerülten, majd szemtelenül lassított a rágási tempóján.
- Te tudod - haladtam el mellette. Visszaindultam a szobámba, hogy felöltözzek. A papírzacskóba csomagolt reggelimet beleejtettem a hátitáskámba, majd a szekrényem felé vettem az irányt. Kitártam hatalmas ajtaját, majd kiválasztottam egy-egy egyszerű ruhadarabot. Mások alapállásból gyomorszájba rúgnának, amiért nem szánok annyi energiát az öltözködésemre, ennyi csodás darab mellett. Számomra mind egyforma, nem látok különbséget.
Dudorászva vettem az irányt a fürdő felé, ahol felkaptam magamra a ruhámat, majd a tükör elé állva labellóztam be a számat a csípős, őszi szél ellen. Még vittem fel némi szempillaspirált a pilláimra. Visszarohantam a szobába, ahol felkaptam a hátizsákomat, majd leszaladtam. Félúton a lépcsőnél belebotlottam George-ba, aki eddig lent volt és reggelizett. fejemben rohamosan haladt felfelé a pumpa, és kész voltam otthagyni. Már mondtam volna, hogy nem várom meg, mire megszólal.
- Nyugi! Csak a táskámért jöttem fel - hangjában megbújt a lenézés, mint aki teljesen hülyének nézné a másikat; majd tovább indult. Utána szóltam volna, hogy ,,A frászt, te állítsd le magad!". De nem tettem. Megráztam a fejemet, majd én is tovább indultam.
Lent még felvettem a csizmámat, aztán kikukucskáltam az ablakon. A szikrázó napsütés, amit láttam, megtévesztő volt. Talán ez az idő akarja tudatni velünk azt, hogy már nincs sok hátra. Hamarosan beköszönt a tél, és véget ér az így is hűvös időjárás.
George mögém kerülve várta, hogy kinyissam az ajtót. Így tettem. Kilépve a csalóka idő azonnal megcsapta az arcomat, amibe kissé beleborzongtam, de az optimizmus felülmúlta ezt, így megjegyeztem:
- Szép idő van - csekély hazugság volt. - A nap is miattunk süt... - hunytam le a szemem, és arcomat az ég felé emeltem.
George felnevetett:
- Remek! - szorosabbra húzta a nyaka körül kabátja gallérját, mintha körbe tudná tekerni, akár egy sálat. Lépteit felgyorsította. Mikor feleszméltem, utána loholtam.
- Bár a madarak már nem csiripelnek... - folytattam. Próbáltam az arcát nézni, de még mindig nagyobbakat lépett, mint én, ezzel lehagyva engem.
Hirtelen megálltam. Meguntam, hogy sprintelek utána. Olyan érzés volt, mintha én lennék a hibás. - Mégis mi a bajod? - förmedtem rá. Ő is megállt. Visszanézett rám, majd megfordult.
- Nekem? Semmi - indult meg felém. Kissé megijedtem, ahogy közelített. Aztán hirtelen megállt előttem. Szótlanul fürkészte arcomat.
- Mit nézel? - kérdeztem egy idő után. Elnevette magát.
- Csodállak, amiért még nem mentél tönkre idegileg tőlem - halvány mosoly suhant át arcán, ami megtört bennem valamit. Talán mégsem olyan megközelíthetetlen számomra, mint ahogy azt mutatta a két év alatt. Aggasztó volt így gondolni a testvéremre.
Nem válaszoltam. Leszegett arccal, magunkba mélyülve sétáltunk tovább. Nem tudtam megállni azt, hogy ne eresszek el egy mosolyt. És egészen biztos vagyok abban, hogy ezt George is észrevette.
Az iskolabusz tompa dudája, a kocsi motorjának zaja már a sarkon - ami még elválasztott minket az iskola épületétől - is jól hallható volt. Pár ismerős arcot el-elcsíptem, akik hol tömegközlekedési járműről szálltak le, hol a saját autójukból pattantak ki. Szemem megállapodott egy kisebb brancson, akikben felismertem George arrogáns, beképzelt haverjait, ahogy a bejáratnál csoportosulnak, és azzal szórakoznak, hogy kinek esik a kuka mellé a szemete. Fejemet rosszallóan ingattam. Az igazgatónk gyenge idegzete miatt - ismét - büntetésbe fognak kerülni rongálásért. Nem is szúrná különösebbképpen a szemem, ha George nem ebbe a gárdába tartozna, és nem érezném, hogy ebben a pillanatban ő is ott akar baromkodni. Izgatottan vette sietősre a lépteit, mire valahogy meg akartam akadályozni, hogy bajba kerüljön. Sebtében csuklója után kaptam, és kissé rántottam egyet rajta, így felkeltve a figyelmét. Ezzel pár diák érdeklődő tekintetét ránk szegezte.
- George - arcán értetlenség tükröződött, némi fájdalommal és dühvel vegyítve. Letekintettem arra a pontra, ahol kétségbeesetten szorongattam. - Nem hiszem, hogy ez j... - Szemem megakadt egy tárgyon, ami csuklóját övezte. Jól tudtam, hogy mi az, s kié. Bal kezemmel megragadtam karját, és felfelé fordítottam. Míg jobb kezemmel felcsúsztattam kabátja ujját, így jobban szemügyre véve a csuklóját.
- Ez mit keres nálad, George? - érintettem meg a feketés-barna bőrkarkötőt, amit még apától kaptam vagy 5 éve. Sokat jelentett nekem. Hangom már-már magunkra vonzotta a kíváncsi szemeket, ezzel jobban feldühítve őt. Nagy felindultsággal kitépte kezem közül a sajátját, majd rám förmedt.
- George, George - hevesen hadonászva próbált engem utánozni. Feldúlt volt. Teljesen elborította a düh. - Eressz! - ragadta meg vállamat, majd erőteljesen eltolt magától. Annyira meghökkentem, hogy észre sem vettem, hogy kilökött az úttestre. Elvesztettem az egyensúlyomat és hátraestem. Felsértettem a tenyerem, de nem foglalkoztam vele, annyira meglepődtem a viselkedésén. Nem törődött velem, kiröhögött, aztán odament a szintén röhögő barátaihoz, hogy együtt röhögjenek rajtam.
Akármennyire is akartam elfojtani a sírást, mégis könny szökött a szemembe, és kétségbeesetten tenyerembe temettem arcomat. Ezt követően egy tompa, intenzív, fülsüketítő dudára lettem figyelmes.
- Milyen módszered? - ráncoltam a homlokom. megrázta a fejét.
- Az titok - vigyorgott. - Ha elmondanám, többé nem sikerülne - magyarázta. Bólintottam, ezzel lezárva a témát.
Fejemet visszaejtettem Zeke válla mellé.
A fájdalom apróbb fajtáját véltem felfedezni homlokom táján. Ezt egy éles, szúrós érzés követte. Kezemet a fájó ponthoz kaptam, majd erősen odaszorítottam. Úgy éreztem, hamarosan kettéhasad a fejem.
Törökülésbe, majd álló helyzetbe tornásztam magam. Kissé megszédültem, de visszanyertem egyensúlyomat.
- Azt hiszem... - kezdtem. - ...lemegyek egy pohár vízért. - nyögtem bátyámnak. Látta szenvedésemet az imént. Tudomásul vette, hogy fáj a fejem.
Felkelt, majd kiindult a szobámból.
- Ne árts magadnak! Feküdj le, ha nem akarod, hogy rosszabb legyen - mosolygott.
- De még tanulnom kell... - sóhajtottam fel.
- Idióta vagy! - rázta meg hitetlenül a fejét. - Jó éjt, húgi! - intett, majd eltűnt a folyosón. Még hallottam, hogy becsukja a szobája ajtaját.
- Idióta vagy! - grimaszolva próbáltam utánozni a hangját. Elismerem, tényleg az vagyok... Ha még kéne is tanulni holnapra. Egyébként se lesz megtartva az első óra. Akkor nem is kell korán kelnem...
Mikor elvégeztem a magammal való társalgást, - amit hol álldörzsöléssel, hol homlokvakarással tettem - határozatlan lépésekkel indultam le a földszintre, néha-néha megimbolyogva.
MÁSNAP REGGEL, mint egy kialvatlan zombi, kúsztam ki az ágyamból. Méla léptekkel odacsoszogtam a tükörhöz, majd leakasztottam a szekrény ajtajáról a köntösömet. Belebújtam a szatén anyagba, megkerestem a papucsomat, és leindultam a földszintre az élénkítő társasághoz.
- Jó reggelt! - nézett rám Robert, miközben kávét töltött a termoszába.
Csipásan pislogtam. Az egész testemet ragacsosnak és lassúnak éreztem az álmosságtól. Irigyeltem őket anyával, amiért nekik nem olyan kegyetlen korán kell kelniük, hogy beérjenek a munkahelyre. Habár ma én is megmenekültem a korán keléstől, valamilyen szinten...
- Még ne szólj hozzám! Még alszom! - nyögtem, félig behunyt szemekkel.
Fordultam egyet a tengelyem körül, hogy szembekerülhessek az étkezőasztallal, ahol George majszolta a reggeliét. Már létem volna az irányába, mikor Robert felém emelte a gőzölgő kávéskannát. Ijedtemben kissé hátrahőköltem, mire elmosolyodott.
- Kérsz egy kicsit? - lengette meg előttem.
Mutatóujjamat a fejem tetejére irányítottam.
- Nyugodtan öntsd ide. Megmosakszom benne. - Rob a fejét rázva mosolygott. Gőzöm sincs, hogy ilyenkor mi van velünk. Hol haragban vagyunk egymással, hol ,,nem szólunk egymáshoz" viszonyban, most pedig, mint a normálisak, úgy viselkedünk. Arra gyanakszom, hogy ma különlegesen jó napom lesz. Végre!
- Anya? - kérdeztem kíváncsian Robet-től. Általában ilyenkor már rég fent van, és buzgón tevékenykedik a konyhában.
- Ma előbb hívták be - jelentette ki. Ajkam egy halk ,,ó"-t hallatott, majd visszafordultam a pulthoz, ahol a reggeli szendvicsemet készítettem.
- Akkor siess George! Gyalog megyünk be a suliba - intettem az asztalnál étkező fiúnak. Bár élt még a lehetőség, hogy Robert bevisz minket, de inkább hanyagoltam. Amúgy sem hiányzik az, hogy még a nevelőapámmal is cikizzenek. Jó így nekem. jó így, hogy csak pár barátom tud róla.
- Nem fogok a kedvedért megfulladni! - felelt kissé ingerülten, majd szemtelenül lassított a rágási tempóján.
- Te tudod - haladtam el mellette. Visszaindultam a szobámba, hogy felöltözzek. A papírzacskóba csomagolt reggelimet beleejtettem a hátitáskámba, majd a szekrényem felé vettem az irányt. Kitártam hatalmas ajtaját, majd kiválasztottam egy-egy egyszerű ruhadarabot. Mások alapállásból gyomorszájba rúgnának, amiért nem szánok annyi energiát az öltözködésemre, ennyi csodás darab mellett. Számomra mind egyforma, nem látok különbséget.
Dudorászva vettem az irányt a fürdő felé, ahol felkaptam magamra a ruhámat, majd a tükör elé állva labellóztam be a számat a csípős, őszi szél ellen. Még vittem fel némi szempillaspirált a pilláimra. Visszarohantam a szobába, ahol felkaptam a hátizsákomat, majd leszaladtam. Félúton a lépcsőnél belebotlottam George-ba, aki eddig lent volt és reggelizett. fejemben rohamosan haladt felfelé a pumpa, és kész voltam otthagyni. Már mondtam volna, hogy nem várom meg, mire megszólal.
- Nyugi! Csak a táskámért jöttem fel - hangjában megbújt a lenézés, mint aki teljesen hülyének nézné a másikat; majd tovább indult. Utána szóltam volna, hogy ,,A frászt, te állítsd le magad!". De nem tettem. Megráztam a fejemet, majd én is tovább indultam.
Lent még felvettem a csizmámat, aztán kikukucskáltam az ablakon. A szikrázó napsütés, amit láttam, megtévesztő volt. Talán ez az idő akarja tudatni velünk azt, hogy már nincs sok hátra. Hamarosan beköszönt a tél, és véget ér az így is hűvös időjárás.
George mögém kerülve várta, hogy kinyissam az ajtót. Így tettem. Kilépve a csalóka idő azonnal megcsapta az arcomat, amibe kissé beleborzongtam, de az optimizmus felülmúlta ezt, így megjegyeztem:
- Szép idő van - csekély hazugság volt. - A nap is miattunk süt... - hunytam le a szemem, és arcomat az ég felé emeltem.
George felnevetett:
- Remek! - szorosabbra húzta a nyaka körül kabátja gallérját, mintha körbe tudná tekerni, akár egy sálat. Lépteit felgyorsította. Mikor feleszméltem, utána loholtam.
- Bár a madarak már nem csiripelnek... - folytattam. Próbáltam az arcát nézni, de még mindig nagyobbakat lépett, mint én, ezzel lehagyva engem.
Hirtelen megálltam. Meguntam, hogy sprintelek utána. Olyan érzés volt, mintha én lennék a hibás. - Mégis mi a bajod? - förmedtem rá. Ő is megállt. Visszanézett rám, majd megfordult.
- Nekem? Semmi - indult meg felém. Kissé megijedtem, ahogy közelített. Aztán hirtelen megállt előttem. Szótlanul fürkészte arcomat.
- Mit nézel? - kérdeztem egy idő után. Elnevette magát.
- Csodállak, amiért még nem mentél tönkre idegileg tőlem - halvány mosoly suhant át arcán, ami megtört bennem valamit. Talán mégsem olyan megközelíthetetlen számomra, mint ahogy azt mutatta a két év alatt. Aggasztó volt így gondolni a testvéremre.
Nem válaszoltam. Leszegett arccal, magunkba mélyülve sétáltunk tovább. Nem tudtam megállni azt, hogy ne eresszek el egy mosolyt. És egészen biztos vagyok abban, hogy ezt George is észrevette.
Az iskolabusz tompa dudája, a kocsi motorjának zaja már a sarkon - ami még elválasztott minket az iskola épületétől - is jól hallható volt. Pár ismerős arcot el-elcsíptem, akik hol tömegközlekedési járműről szálltak le, hol a saját autójukból pattantak ki. Szemem megállapodott egy kisebb brancson, akikben felismertem George arrogáns, beképzelt haverjait, ahogy a bejáratnál csoportosulnak, és azzal szórakoznak, hogy kinek esik a kuka mellé a szemete. Fejemet rosszallóan ingattam. Az igazgatónk gyenge idegzete miatt - ismét - büntetésbe fognak kerülni rongálásért. Nem is szúrná különösebbképpen a szemem, ha George nem ebbe a gárdába tartozna, és nem érezném, hogy ebben a pillanatban ő is ott akar baromkodni. Izgatottan vette sietősre a lépteit, mire valahogy meg akartam akadályozni, hogy bajba kerüljön. Sebtében csuklója után kaptam, és kissé rántottam egyet rajta, így felkeltve a figyelmét. Ezzel pár diák érdeklődő tekintetét ránk szegezte.
- George - arcán értetlenség tükröződött, némi fájdalommal és dühvel vegyítve. Letekintettem arra a pontra, ahol kétségbeesetten szorongattam. - Nem hiszem, hogy ez j... - Szemem megakadt egy tárgyon, ami csuklóját övezte. Jól tudtam, hogy mi az, s kié. Bal kezemmel megragadtam karját, és felfelé fordítottam. Míg jobb kezemmel felcsúsztattam kabátja ujját, így jobban szemügyre véve a csuklóját.
- Ez mit keres nálad, George? - érintettem meg a feketés-barna bőrkarkötőt, amit még apától kaptam vagy 5 éve. Sokat jelentett nekem. Hangom már-már magunkra vonzotta a kíváncsi szemeket, ezzel jobban feldühítve őt. Nagy felindultsággal kitépte kezem közül a sajátját, majd rám förmedt.
- George, George - hevesen hadonászva próbált engem utánozni. Feldúlt volt. Teljesen elborította a düh. - Eressz! - ragadta meg vállamat, majd erőteljesen eltolt magától. Annyira meghökkentem, hogy észre sem vettem, hogy kilökött az úttestre. Elvesztettem az egyensúlyomat és hátraestem. Felsértettem a tenyerem, de nem foglalkoztam vele, annyira meglepődtem a viselkedésén. Nem törődött velem, kiröhögött, aztán odament a szintén röhögő barátaihoz, hogy együtt röhögjenek rajtam.
Akármennyire is akartam elfojtani a sírást, mégis könny szökött a szemembe, és kétségbeesetten tenyerembe temettem arcomat. Ezt követően egy tompa, intenzív, fülsüketítő dudára lettem figyelmes.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése